A kunhímzésről
A Nagykunság népi díszítőművészetének archaikus rétegét a kunhímzés jelenti. Ügyes kezű asszonyok alkotószellemének és szépérzékének köszönhetően maradt ránk ez a keleti stílust őrző díszítőművészet. A Nagykunságon ismert motívumokat pl. a tatár hímzés mellé tesszük, a hasonlóság nyomban megviláglik. Rejtély, hogy a kollektív emlékezet miként működik, miként őrződnek meg a színek és formák jelentései, a ma még gyermekcipőben járó szemiotika, a jelképtudomány miként értékeli a kun műveltségnek ezt a hagyatékát. Mi lehet a magyarázata annak, hogy közel nyolcszáz évvel a kunok bejövetelét követően újra és újra feltámad a díszítőművészetnek ez az ága. Mi magunk is keressük a választ. Talán az lehet, hogy a szépség örök kategória és mindig felszínre tör az alkotókedv, amikor a saját kultúra felmutatásának igénye megjelenik a társadalomban. A korral nyilván változik a díszítőművészet is, hiszen változik a világ is, a lakáskultúra, a gyapjú színezése, maga a gyapjú fajtája is, amivel az asszonyszűtte kendervásznat kihímezték. A 19. század közepén, végén virágzott a népi díszítőművészetnek ez az ága, aztán hanyatlásnak indult. Az idő tájt a hímzőfonalat is házilag készítették az asszonyok, a fonalfestéshez festőnövényeket használtak, amik a ház körül, vagy a határban virítottak. A kunrózsa vörös színét, a mályvarózsa sziromleveléből főzték, vagy a homoki báránypirosító adta a színét. A barnát a dió levele vagy kopáncsa, a kék színt, azt a gyönyörű, nem fakuló kunkéket a bodzabogyó festette. A barnássárgát (ma óaranynak mondanánk) hagymahéjból vagy a szalma levéből nyerték, de népszerű volt a fodormenta, a rozmaring, a bazsalikom, szeder, szőlőhéj, szíkfű, vízililiom is. Napokig főzték, áztatták, pácolták a rackajuh gyapjából fonott fonalat, aminek színárnyalatait részben a pác adta, részben attól függött, hogy mennyi ideig tartották a festőlében a fonalat. Minél türelmesebb és igényesebb volt a hímzőasszony, annál több szép fonala lett, amiből hosszú téli estéken és ráérős nyári naplementékben kihímezte a koromba mártott lúdtollal előrajzolt mintázatot. De takarékosan ám, mert a parasztember már csak ilyen: nem tékozol, tömöttnek tűnik a minta, de a fonákon csak egy-egy ferde-páros öltésnyom látszik. A rajzolásban kevésbé ügyesek az eredeti darabról kanálfejjel átdörzsölték a motívumot. Így terjedtek a minták, aztán az ügyesebbje cifrázta, másként kombinálta a mintákat, olykor más hímzésekről is átvett párat, végül kialakult a helyi stílus, amiről meg lehetett ismerni olykor a készítőt is. A vásárhelyi hímzés nagyon hasonlít a kunhímzéshez és ez nem véletlen: oda ment férjhez egy karcagi hímzőasszony és ott helyi stílust alakított ki. A kunhímzés motívumai között igen kedvelt a kunrózsa, a szegfűs, a karcagi lapátos, a tökös (ami valójában a törökös hímzés gránátalmája) és a leggyakrabban látható motívum a táncoló tulipán. A kunhímzés mindig egyszerű, letisztult pasztellszíneket mutat. Az üres terek kitöltésére a kacsokat és a bajuszt használják. A minták sokszínűek, az egyszínű minta nagyon ritka, de előfordul. A színek nagyon finom árnyalattal mennek át egymásba, az egyes mintaelemek a közepük vagy a szélük felé sötétednek, vagy halványulnak. Eredetileg párnavégeken használták a kunhímzést, később már lepedőszéleken is. A nagykunsági parasztszoba (a tisztaszoba) legfőbb ékessége volt a magasra vetett ágy, a terítőn felül rakott csodaszép párnákkal. Ma már megváltozott a lakáskultúra, de a szép kunhímzés megtalálja a helyét a mai életben is. Terítőket, párnákat hímeznek a hagyományok tisztelői. Kevesen vannak ugyan, de mindig van, aki átmenti, átörökíti a magyar népi díszítőművészetnek ezt a gyönyörű ágát. Ma a Nagykunságon, a kunhímzés egykor hazájában már csak néhányan hímezik. Kunhegyesen, Madarason, Karcagon egy-egy asszony dolgozik csupán. Hímzőkör, ahol a mintákat egymástól lehet tanulni, csupán Túrkevén él, a hagyomány itt a legerősebb. Köszönhető ez annak a néhány ügyes asszonynak, aki Nagy Istvánné köré gyűlt és ápolja, átmenti a mi vidékünk legszebb díszítőművészetét, a kunhímzést. Adja Isten, hogy ne múljék az alkotókedvük!
Dr. Bartha Júlia néprajzkutató
A nagykunsági gyapjúhímzés élő gyakorlata –azaz a kunhímzés a Szellemi Kulturális Örökség része lett
2019. szeptember 20-án, Kaposváron a Kulturális Örökség Napjai megnyitó ünnepségén hirdették ki a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére felkerült új örökségelemeket.
A Szellemi Kulturális Örökség jelenleg 35 örökséget tartalmazó Nemzeti Jegyzékére öt új örökségelem és egy jó gyakorlat került fel:
* a csárdás tánc, a verbunk,
* a magyar népi vonós formáció,
* a tojásírás hagyománya,
* a nagykunsági gyapjúhímzés élő gyakorlata
* és a népi kézműves szakmai tudás átörökítésének modellje a Népművészeti Egyesületek Szövetsége tevékenységében.
Ez alkalomból a közösségek dr. Fülöp Pétertől, az EMMI művészeti, közművelődési és közgyűjteményekért felelős helyettes államtitkárától és dr. Tuzson Bence közszolgálatért felelős államtitkártól vehették át a felvételt elismerő miniszteri dokumentumot. Fülöp Péter kiemelte, hogy az UNESCO jegyzékében négy magyar vonatkozású örökség, a mohácsi busójárás, a matyói népművészet, a magyar solymászat és a kékfestés, a nemzeti örökség jegyzékében pedig az öt újabbal együtt immár negyven elem szerepel. Berekfürdő, Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve képviseletében Bán Andrea (Törökszentmiklós) néprajzkutató vette át az elismerést.
A KÖN programja keretében szeptember 21–22-én színes bemutatók, kiállítások, kirakodóvásár keretében mutatkoztak be a díjazott közösségek Kaposvár központjában, a Kossuth téren.
Nagyon boldogok vagyunk mi is, hiszen Túrkevén élő hagyománya van a kunhímzésnek, Nagy Istvánné Esztike néni vezetésével a Népi Díszítőművészeti Szakkör ügyes kezű varrói őrzik és átörökítik az utókornak ezt a kincset.
Gratulálunk mindenkinek, aki munkájával hozzájárult ehhez az elismeréshez!
Kovácsné Kovács Erzsébet- Művelődésszervező
MK Művelődési Ház
